Reggel még gyorsan segítettem kitakarítani Lee-nek, aztán közös fotózkodást tartottunk Don Manuellel és Lee-vel. Don Manuel nagyon aranyos volt, a fotózásra úgy érkezett, hogy amit érkezésemkor kapott hímzett magyar címert magával hozta, hogy jelezze: már nem csak egy magyar barátja van. :) Kedves gesztus volt a részéről.
Aztán gyorsan elintéztük még a csomagszállítást újdonsült amerikai barátaim egyikének, majd elindultunk Lee-vel a buszmegállóhoz. Épp piaci nap volt Astorgában és Lee különféle ázsiai fűszert akart venni, amit csak ott kaphatott.
Don Manuel lelkére kötötte, hogy meg kell, hogy reggeliztessen az astorgai buszmegállóhoz közel eső egyik bárban, ahol egy nagyon-nagyon finom forrócsokit és churrost reggeliztünk. Aki nem ismeri Astorgát tudnia kell, hogy csokoládémúzeuma mellett számos kis kézikészítésű csokoládét árusító hellyel is büszkélkedhet a kis városka. Szóval... minőségi forrócsokit ihattam. :) De e gondoskodáson túl is éreztette elismerését, ami igazán jól esett, bár egyáltalán nem vártam.
Rövidesen találkozhattam ismét Dórával és Ferivel, akik nagyon nyúzottak voltak. Elmesélték, hogy egyik kolléganőjük tartósan beteg lett és az ő munkája is rájuk hárul, ami nem kis feladatot ró pluszban mindannyiukra. Meg is látszott rajtuk rendesen. Megérkezésem pillanatában Dóra épp a hospitalera konyhában tüsténkedett, azonnal a kezembe nyomott egy bögre kakaót üdvözlésképpen... Hát... Hamar megtanulta, mivel működök. :)))) Nagyon jól esett. Aztán kint a városban sikerült megcsinálni a hazafelé útra szóló online checking-et a repülőre, majd együtt ebédeltünk Dóra, Feri és én. Jószerével ömlött belőlem a szó, próbáltam mindent elmesélni abban a rövidke kis időben, amíg beszélgetni tudtunk mert rövidesen mindketten a recepcióra kellett, hogy induljanak, ahol már szinte lehetetlenség szót váltani egymással. Hiába, ez egy nagy, 170 fős albergue, itt sokkal pörgősebbek a napok, mint nálunk voltak.
Rövidesen befutottak amerikai barátaim is, akik sétálva tették meg a 16 km-t Hospital de Órbigóból. Dóra aranyos volt, én kísérhettem fel a két ágyas "VIP-szobájukba". :) Még a városban a busz felé tartva később összefutottam velük, ismét megbeszéltük, hogyha hazaérek e-mailt váltunk. Remélem egyszer kakaózhatok Mary Jo nappalijában. :)))
Visszatérve Dóráékhoz amikor visszavittem a kakaósbögrémet a hospitalera konyhába Alfredo, Felippe és egy általam ismeretlen fickó ebédelt éppen. Alfredo mondott valamit, de nem igazán értettem, csak annyit, hogy majd Dóra segít megértetni őt. Aztán már kint voltunk a recepción, mikor előkerült. Valamit mondott és Dóra csak annyit tolmácsolt, hogy alighanem sajnálja Alfredo, hogy nem hozzájuk kerültem, de jövőre inkább ide Astorgába jöjjek és ne Orbigóba. :)))) Nagyon örültem neki, ezek szerint Don Manuel másnak is hasonlóan vélekedett a munkámról és talán Dórának is jó érzés ezt hallani. :)))
Santiago de Compostellába 5 órás busz út vezetett. Ami egyszerre volt nagyon jó és nagyon rossz is. Jó volt azért, mert ráismertem néhány helyre, ahol tavaly gyalog jártam. Dórinak és Vikinek küldtem is sms-eket, hogy nagyon gondolok rájuk. :) Rossz volt viszont abban a tekintetben, hogy életemben ennyire rossz buszon hosszú távon még nem utaztam. Valamiféle stabilizátora nem működhetett ennek a járgánynak és a lelkemet kirázta. Közismerten nagy barátja vagyok a buszoknak, de erre már csak az tudott rájönni, hogy égtelenül hideg volt a légkondi. Akkor még nem tudtam, hogy ez az utazás meghatározza a további spanyolországi tartózkodásomat.
A buszon kaptam egy sms-t, hogy Évi, aki elsőnap Hospital de Órbigóban várt magyar zarándokként éppen aznap érkezett be Santiagoba. Nagyon örültem neki, meg is beszéltük, hogy együtt töltjük az estét és másnap mindenki indul a maga útján tovább. Évi Finisterrába busszal, én Negreira felé gyalogosan.
Hasznos információ lehet azoknak, akik hasonló cipőben járnak, mint én voltam, hogy Santiagoban a Seminario Menor albergueben szálltam meg, ahol ott hagyhattam a felesleges csomagjaimat akár 6 napra is díjmentesen. Ez lehetővé teszi, hogy csak a legszükségesebbeket vigye magával az ember, ha épp csak kiruccan az óceánhoz, vagy mint ahogy én is, több cuccot kellett, hogy vigyek a hospitaleraság miatt, de gyalog szeretném folytatni az utamat.
El kell, hogy ismerjem: lenyűgöző élmény volt ismét az esti fényben fürdő Katedrális előtti téren állni. Tizenegy hónappal ezelőtt álltam itt utoljára. Nemcsak, hogy azt nem gondoltam, hogy egyáltalán valaha láthatom élőben ezt a helyet, azt aztán végképp nem, hogy még egy év se kell hozzá, hogy ez megtörténhessen. Megindító érzés volt...Őszinte leszek...nagyobb katarzisélményt jelentett, mint egy éve...talán akkor túl fáradt voltam, hogy jobban átéljem... Évivel koccintottunk a visszatérőkre... :)) Ő is másodszor volt itt.
