És akkor kezdődjön a séta. Az első nap 22,6 kilométer Negreirába, változatos domborzattal. Ez a változatos azt jelenti, hogy először felfelé kellett menni, aztán le. Hogy újra felfelé kelljen menni. Nem voltak nagy hegyek, a könyv azt írja erre a szakaszra, hogy hosszú távon fárasztó. Nekem azonban az első napom volt és hát többnyire eukaliptusz erdőben, amit tavaly is nagyon szerettem... Évi azt mondta rájuk, ezek a "vetkőzős fák". Stillszerű a leírás. :) 

Sétálni akartam. Semmi sietés. Errefelé már nincs túl sok zarándok, többnyire busszal teszik meg ezt az utat az óceánig. Tévedtem. Dél körülig még csak kb. öten-hatan kerülgettük egymást, egy ír házaspár és egy két fős spanyol férficsapattal. Aztán később, mintha vizet öntöttek volna egy hangyabolyba. Csak jöttek-jöttek az emberek... Tudtam, hogy Negreirában egy 20 fős municipal albergue van. Elkezdtem számolgatni... Mindegy, ott van még másik szállás is, de a következő napra ez nem sok jót jelent. Főleg úgy, hogy én nagyon lassú vagyok. És nem is szeretnék sietni. 

Fél négyre értem Negreira városában. Út közben több rövid pihenőt tartottam. Az utolsó másfél órában nagyon-nagyon meleg volt. Noha minden védőeszköz rajtam volt és ittam is rendesen, mégis éreztem, hogy valami nem stimmel. Az albergueben utolsó előtti helyet sikerült megcsípnem. Rövid zuhanyozás hideg vízben, ami után röviddel rádöbbentem, hogy a sétának lehet, hogy nekem itt ma vége van. Olyan egészségügyi problémák adódtak, amelyek nem tették lehetővé, hogy tovább folytassam a sétát... 

Egy a társalgóban eltöltött éjszakát követően tudtam, hogy vissza kell mennem Santiagoba és a hátralévő 6 éjszakát a városban maradni, sokat pihenni, rendbejönni. Egy olasz fickó szegődött türelmes társammá az utazásban, neki lábproblémái voltak. 

Santiagoban kiderült, hogy nem csak a csomag maradhat 6 éjszakát, hanem én is. Kivettem egy különágyas szobát, mert ott jobban tudtam pihenni, ráadásul nem kellett elhagyni a takarítás idejére sem. Igaz, az az ára, hogy 13.30-ig nem hagyhattam el a szobát, mert a lejárati ajtó zárva volt, de ez jelen körülmények között nem okozott nehézséget. A harmadik nap megkockáztattam egy háromnegyed órás sétát már, de nagyon elfáradtam. Aztán szép lassan napról-napra többet. Nagy segítség volt Évi, aki Finisterréből visszatérve még három napot töltött Santiagoban, igy az első három nap pátyolgatott, ezúton is köszönet érte. 

Összességében véve nem bántam meg a Compostellában eltöltött időt. Pihentem sokat, várost néztem, amikor már tudtam. És hát nem utolsó sorban találkoztam azokkal az emberekkel, akik nálunk szálltak meg. Beérkezett a kiskutyás ember is, akinek most ismertem meg a teljes történetét. A kiskutyát egy alomban találta az úton. A kiskutya testvérei már elpusztultak, ő maradt meg egyedül. Még inkább tiszteletre méltóbbnak tartom a férfi ragaszkodását a csöpp állathoz. De találkoztam a kanadai bácsival is, aki Leonban hagyta az inzulinját. Többen felismertek és látszott, hogy nem tudnak hirtelen hová tenni, mert nem zarándok vagyok, de valahol... hol is, hol is?.... Ja, ja du bist hospitalera, Hospital de Orbigó.... Szóval.... Jó érzés volt nagyon. :)